kinemmondottszavak

visszatértem, mert rájöttem, hogy nekem néha szükségem van arra, hogy leírjam azokat a dolgokat, amiket nem mindig vagyok képes kimondani, azért is kapta az oldal a kinemmondottszavak címet. (:

sokat agyaltam, hogy visszatérjek ide gportalra, vagy valamilyen blogos oldalra regisztráljak, végül maradtam itt. meg azon is törtem a buksim, hogy leírjam e ide az új címet, vagy kezdjek mindent teljesen előről. Végül az első melett dönöttem. nem tudom ki maradt meg a régi rendszeres olvasóim közül, és ki adott fel engem végelegesen. remélem azért valaki örül is (:

na mindegy a lényeg, hogy I'M BACK BITCHES !!
 

És már megint elmúlt éjfél, és én ahelyett, hogy aludnék itt ülök törölközőbe csavart hajjal, mert még ahhoz sincs kedvem, hogy hajat szárítsak holott fázik a fejem. Tegnap írtam, hogy milyen jó is aludni.. hát olyat álmodtam, hogy mikor felébredtem őrültem, hogy csak álom volt. Rég álmodtam ilyen szörnyűt. Nem is írom le, mert nem akarok rá újra emlékezni, de ijesztő volt. Nagyon.
Szeretnék beszélni anyunak a bennem zajló harcokról, de mindig mikor eljutok oda, hogy elmondom neki, valahogy megakadnak bennem a szavak, és csak ért elmetlen zagyvaság lesz a mondandóm. A legnagyobb baj azonban az, hogy hiába mondanám el, nem lenne könnyebb, mert ezt mind magamnak kell megoldanom, nem tud benne senki sem segíteni. Nem leszek attól jobban, ha valaki azt mondja: de minden rendbe jön. Hülyeség. Magamé kell először lennem aztán lehetek csak másoké, de nem tudok magamé lenni. Nem megy. 

Hideg van és egyedül vagyok és fáradt vagyok, de nem akarok aludni..

Nem szeretem amikor rám tőrnek ezek a megmagyarázhatatlan érzések. Vagy nem is megmagyarázhatatlanok, csak ha elmondanám, akkor totál értelmetlen hülyeség lenne az egész. Azon gondolkodtam amúgy mostanság, hogy lesz e olyan nap, amikor majd egy mosollyal hajtom álomra a fejemet? Nem csak úgy hogy jaj de jó lesz aludni, mert ott végre nyugalom vár, hanem úgy hogy várod a másnapot, mert lesz értelme a másnapodnak. Ma úgy vagyok vele, hogy nincs holnap kedvem felkelni és nincs kedvem felöltözni se, mert fogalmam sincs mit vegyek fel, és nincs kedvem elbuszozni a mamához ebédelni, majd hazajönni és egyedül lenni a lakásban. Nem akarok tanulni se, mert már megint zsákutcába kerültem. Megint úgy érzem, hogy kicsúszott a talaj a lábam alól. Mindig vannak ilyen mélypont napjaim, és ez a mai most olyan. Természetesen mindig kijövök ezekből, van, hogy nagyobb sikerrel, vagy hogy kevesebbel. Viszont néha úgy érzem, hogy nincs elég erőm küzdeni, hogy elmennék, elfutnék, de nem tehetem, mert csak elmenekülnék azok elől a problémák és félelmek elől, amiket előbb vagy utóbb meg kell oldanom. És már pedig folyton ilyenekbe botlok. És tudjátok amikor úgy isten igazából magamba nézek megijedek, de iszonyatosan. Valami nem stimmel velem, és meg kell végre találnom önmagamat. Miért ilyen nehéz megtalálnunk önmagunkat? Annyira irigylem azokat, akiknek már az aurájából is érzed hogy igen ő valaki. Én meg csak úgy vagyok a többi között, csendben, hallgatagon, gondolatok cikáznak a fejemben, olyanok, amikre nem igazán van válasz. Aztán rágondolok valakire és akkor valami történik. Valami varázslat vagy nem tudom. Felhív az illető vagy valami. Vagy a kedvenc bandámra gondolok és megszólal a daluk a rádióban. Vagy totál hülyén kezdek el vigyorogni, mert valamiben hasonlítanak hozzám. Elkezdem a fantáziálást minden félre dologról. Túl nagy a fantáziám és néha elvesztem felette az uralmat. Tegnap vagy tegnap előtt már nem tudom mikor kijött a one direction little things klippje és ahogy a laptopom előtt ültem és hallgattam a dalt és lefolytam a székről a fiúk cukiságán elkezdtek folyni a könnyeim és azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon lesz e nekem olyan valakim, aki így gondol majd rám és talán még el is énekli nekem. Szóval igen végigbőgtem a számot, pedig ilyen ritkán fordul velem elő. Szerintem abba kéne hagynom a gondolkodást és helyette másra kéne koncentrálnom. Nem tudom mire. Mellesleg ma a macskám kiszakított a méregdrága függönyünk alját, úgyhogy anyu tuti megöl ha hazajön. Nem is mertem neki mondani skypon, mert annyi pénzünk ráment és annyira szereti és ugh. Miért ilyen komplikált mindent? Egyként majd frászt kaptam először, hogy mi ez a hang. Tök egyedül a lakásban stb, és akkor ez. Ez a nap annyira csodás. Meg ez az összevisszaság is itt. Olyan mint én most vagyok. Érzelmi káosz. Megint nem fekszek időben, megint nem alszom ki magam... és újra és újra ugyanazok a hibák és nem tudom tényleg nem tudom miért vagyok ilyen elcseszett!?

Ismered azt  az érzést, amikor változást észlelsz amit valakivel össze tudnál kapcsolni? Meglátsz valakit és elkap az a furcsa érzés, amit nem tudsz szavakba ölteni. Csak meglátod őket, és meg akarod őket ismerni. De persze nem mondasz semmit. Csak hagyod, hogy kicsússzon a lehetőség és elmennek. És ott marad az a majdhogynem bűnös érzet. Néha azt kívánom, hogy bárcsak könnyebb volna  kifejezni önmagunkat, vagy csak odamenni ahhoz a személyhez és tudatni velük, hogy : "hé, nem ismerlek és te se ismersz engemet, ezt tényleg nem igazán  tudom megmagyarázni, de valamilyen oknál fogva van bennem ez az érzés, ami meg akar ismerni tégedet. és ha nem teszek így, akkor bizonyára egy remek lehetőséget szalasztok el."

Azt mondják, hogy az ember 4 éves koráig emlékszik az előző életére, aztán szép lassan elfelejti..

Miért emlékszünk rá, aztán utána miért kell elfelejtenünk? - tesszük fel erre a kijelentésre a nyilvánvaló kérdést.

talán azért, mert életünk feladata, hogy ezt megértsük, hogy megismerjük önmagunkat, hogy rájöjjünk életfeladatunkra. És ha rájöttünk és megtanultunk teljes szívből szeretni, akkor beteljesítettük, amiért megszülettünk. Aztán ki tudja, hogy végleg eltűnünk- e vagy újjászületünk-e és kezdünk-e mindent előröl..