Még mindig fájt a szívem, és talán idáig csak hitegettem magamat azzal, hogy túl vagyok Alexen, de be kell vallanom sajnos magamnak, hogy ez korántsem így van. Alex volt számomra a menedék, a biztos pont, tudtam, hogy rá mindig számíthatok. Ő mindig meghallgatott, neki mindent elmondhattam, és tudtam, hogy nem nevet ki. Ő úgy szeretett ahogy vagyok, és sohasem változtatott volna meg. Mindig fel tudott vidítani, ha kellett, és egy csomót nevettünk. Mindig mutatott magából nekem valami újat, és lehetetlenség volt rajta kiigazodni, kiismerni meg végképp nem lehetett. Mindig tudott nekem tanítani újat. Voltaképp mondhatjuk úgy, hogy az életem attól a pillanattól változott meg gyökeresen mikor megismertem őt. De amilyen hirtelen, és váratlanul lopakodott be az életembe olyan hirtelen tűnt el az életemből- Fáj, hogy itt hagyott, hogy elment, és tudom, hogy sosem találok még egy ilyen remek embert, aki ennyire tudok majd szeretni. Úgy érzem, hogy mikor elment a szívem egyik felét magával vitte, és, hogy azzal a kis darabkával örökké szeretni fogom, és ez ellen nem tehetek semmit. Igaz is a mondás, hogy „vicces, hogy valaki mennyire össze tudja törni a szívedet, de te azzal a picike darabkával még mindig szereted őt”. Nem tudom mi tévő legyek, már megint olyan értelmetlen lett minden körülöttem. Már megint teljesen össze vagyok zavarodva és legszívesebben elmenekülnék minden gond, és baj elöl. De ez nem megoldás, hiszen az élet nehéz, nem habos torta aki erős, és küzd, és nem adja fel az megállja a helyét az életben. Aki pedig gyenge, lusta, és nem küzd, hát az vagy összeszedi magát vagy pedig lemondhat a boldog életről.