Furcsák ezek a hétfői napok, az ember nagy nehezen felkel, aztán tudatosul benne, hogy egy újabb hét van előtte, amiről még fogalma sincs, hogy-hogy fog végződni.
Reggel akármennyire is igyekszel sietni, képtelen vagy, így aztán szedheted a lábadat a suliba, hogy időbe beérj. Míg vezet az utad próbálod kizárni a külvilágot és átadni magad a zene élvezetének, mert jelen pillanatban ez az egyetlen olyan dolog amitől úgy érzed, hogy feléledsz. Legszívesebben fognád magad és nevetnél és táncolnál egyet, mert annyira szereted ezeket a dalokat, de nem mersz, mert sajnos érdekel a mások véleménye. így inkább csak magadban énekled. Aztán visszatérsz még is a külvilágba és az embereket kezded szemlélni, próbálsz arra rájönni, hogy vajon ők mit gondolnak, vagy most miért néz így rám? (…) és így tovább. Aztán ismerős arcokat pillantasz meg, majd te is besorolsz közéjük ahogy a suli kapuhoz érsz. Megint más érzések kerítenek hatalmukba, várod, hogy lásd a barátaid, hogy kipletykázhassátok magatokat, na meg persze a helyes pasik stírölését, aki persze nem is nagyon néznek feléd, vagy ha még is akkor is csak egyetlen pillanatra. Vannak azonban azok a bizonyos furcsa találkozások, amikor a legkevésbé számítsz rájuk. Ezekben az a pláne, hogy nem tudsz rájuk felkészülni, vagy teszel valamit, vagy tovasiklik és egy újabb lehetőséget halasztottál el. Az ok lehet a bátortalanság, vagy a későn kapcsolás, kinek mi. Arra gondolsz, miért nem vagy elég bátor, bezzeg az a csaj tuti simán megtette volna, akkor én miért nem tudom? Ilyesfajta gondolatok járnak a fejedben, de aztán szépen lassan elérkezel a terem felé, ahol megkezdődik az első órád, és már megint teljesen más gondolatok veszik kezdetét. (megint egy unalmas óra, jaj legyen már vége, mi lesz a következő óra...)
Visszatérve ezekhez a találkozások, furcsa a sors. Amikor az ember arra bizonyos személyre gondol és arra, hogy milyen jó volna őt látni általában nem látja, és amikor legkevésbé készül fel rá, na akkor ott van az a pillanat amire várt, de fél lépést tenni, fél, hogy elutasítást kap. Meg egyébként is, inkább rámosolygok, majd ő lép, ha felkeltettem a figyelmét, nem? De mindig az a baj, hogy akit az ember kinéz, az vagy foglalt, nem is olyan amilyennek képzelted, vagy rájössz, hogy ennek semmi értelme. Feladni, ugyan már, nem, itt ezzel nem erről van szó, csak arról, hogy egyszer eljön az a valaki, egyszer el kell jönnie, mindegy mikor, legyenek azok napok, hetek, hónapok, évek, egyszer amikor már végképp feladnád, mikor már nem érdekel az egész, bekopogtat az életedbe és csak rajtad áll, hogy miképpen fogadod. Hogy leszel e elég erős ahhoz, hogy megtartsd vagy hagyod elmenni, mondván, hogy nem illetetek össze. Persze az is lehet, hogy Ő rontja el, de ilyen az élet, sajnos semmi se tart örökké. Azonban ameddig tart, addig élvezned kell, küzdeni érte, és megpróbálni mindennél jobban szeretni, mellette állni, és támogatni, hogy majd mikor kisétál az életedből bármennyire is fáj, de tovább tudsz majd lépni, mert tudod, hogy te mindent megtettél, és boldog voltál amíg voltál, de ez ennyi volt. Le kell zárnod ezt a fejezeted az életedben, hogy egy újabbat tudj kezdeni. Az emlékeket pedig nem kell eldobni, elégetni, széttépni, rejtsd el őket, és ha valaha is magad alatt vagy szedd elő őket, tanulj belőlük, töltődj fel , mert így szépen lassan, majd ha eljön az ideje, és elég kitartó vagy megtanulsz igazán-igazán szeretni.