Utálom az olyan álmokat, amik túl jók, hogy igazak legyenek. Ez a mostani is ilyen volt. Természetesen nem emlékszek kristály tisztán minden egyes részletre, de már az, hogy többször felébredtem belőle és amikor visszaaludtam az álmom ugyan onnét folytatódott, már az is elég furcsa volt. A legjobban az maradt meg bennem, amikor Vele táncoltam és tényleg megszűnt körülöttem a világ. Behunytam a szemeimet és nem tudtam betelni ezzel az érzéssel. Hogy végre az enyém, hogy a karjaiban tart. Ahogy érezhetem teste melegét és ahogy mindig közelebb és közelebb húzott míg egy cseppnyi távolság sem maradt közöttünk. Átadtam magam neki, ennek az érzésnek és a zenének, amely ritmusára válaszolt a testünk. Tudtam, hogy végem van és magamban azt a kérdést játszottam le, hogy "ez a boldogság?, mert ha igen, akkor soha se soha nem akarom, hogy véget érjen ez pillanat." Megérdemlem én ezt a boldogságot?