Nem szeretem amikor rám tőrnek ezek a megmagyarázhatatlan érzések. Vagy nem is megmagyarázhatatlanok, csak ha elmondanám, akkor totál értelmetlen hülyeség lenne az egész. Azon gondolkodtam amúgy mostanság, hogy lesz e olyan nap, amikor majd egy mosollyal hajtom álomra a fejemet? Nem csak úgy hogy jaj de jó lesz aludni, mert ott végre nyugalom vár, hanem úgy hogy várod a másnapot, mert lesz értelme a másnapodnak. Ma úgy vagyok vele, hogy nincs holnap kedvem felkelni és nincs kedvem felöltözni se, mert fogalmam sincs mit vegyek fel, és nincs kedvem elbuszozni a mamához ebédelni, majd hazajönni és egyedül lenni a lakásban. Nem akarok tanulni se, mert már megint zsákutcába kerültem. Megint úgy érzem, hogy kicsúszott a talaj a lábam alól. Mindig vannak ilyen mélypont napjaim, és ez a mai most olyan. Természetesen mindig kijövök ezekből, van, hogy nagyobb sikerrel, vagy hogy kevesebbel. Viszont néha úgy érzem, hogy nincs elég erőm küzdeni, hogy elmennék, elfutnék, de nem tehetem, mert csak elmenekülnék azok elől a problémák és félelmek elől, amiket előbb vagy utóbb meg kell oldanom. És már pedig folyton ilyenekbe botlok. És tudjátok amikor úgy isten igazából magamba nézek megijedek, de iszonyatosan. Valami nem stimmel velem, és meg kell végre találnom önmagamat. Miért ilyen nehéz megtalálnunk önmagunkat? Annyira irigylem azokat, akiknek már az aurájából is érzed hogy igen ő valaki. Én meg csak úgy vagyok a többi között, csendben, hallgatagon, gondolatok cikáznak a fejemben, olyanok, amikre nem igazán van válasz. Aztán rágondolok valakire és akkor valami történik. Valami varázslat vagy nem tudom. Felhív az illető vagy valami. Vagy a kedvenc bandámra gondolok és megszólal a daluk a rádióban. Vagy totál hülyén kezdek el vigyorogni, mert valamiben hasonlítanak hozzám. Elkezdem a fantáziálást minden félre dologról. Túl nagy a fantáziám és néha elvesztem felette az uralmat. Tegnap vagy tegnap előtt már nem tudom mikor kijött a one direction little things klippje és ahogy a laptopom előtt ültem és hallgattam a dalt és lefolytam a székről a fiúk cukiságán elkezdtek folyni a könnyeim és azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon lesz e nekem olyan valakim, aki így gondol majd rám és talán még el is énekli nekem. Szóval igen végigbőgtem a számot, pedig ilyen ritkán fordul velem elő. Szerintem abba kéne hagynom a gondolkodást és helyette másra kéne koncentrálnom. Nem tudom mire. Mellesleg ma a macskám kiszakított a méregdrága függönyünk alját, úgyhogy anyu tuti megöl ha hazajön. Nem is mertem neki mondani skypon, mert annyi pénzünk ráment és annyira szereti és ugh. Miért ilyen komplikált mindent? Egyként majd frászt kaptam először, hogy mi ez a hang. Tök egyedül a lakásban stb, és akkor ez. Ez a nap annyira csodás. Meg ez az összevisszaság is itt. Olyan mint én most vagyok. Érzelmi káosz. Megint nem fekszek időben, megint nem alszom ki magam... és újra és újra ugyanazok a hibák és nem tudom tényleg nem tudom miért vagyok ilyen elcseszett!?