Anyukám azt mondta nekem, hogy a lelkek maguk válasszák ki, hogy ki legyen a családjuk. Én meg csak néztem rá majd kinyögtem, hogy ez hülyeség. Hisz te se és én se ilyen családot szerettünk volna magunknak. Miért választottunk volna olyan helyet ahol sokat kell szenvednünk? Erre azt a választ kaptam, hogy "mert ezeket a dolgokat kell megtanulnod és értened, és én is rettentően haragudtam a családomra, őket okoltam, aztán rájöttem mivel ezt én választottam, már teljesen másképp látom a dolgokat." Én csak néztem anyut, miközben ezek a mondatok elhagyták a száját és magamba azt gondoltam, hogy mennyire erős anyukám van. Bár én is ilyen mosolygós arccal tudnám a dolgaimat megemészteni. Bár én is annyira össze tudnám rakni az életem, ahogy ő teszi. De én csak vergődök keresztül a napokon, amik néha jobbak néha a pocsékabbnál is pocsékabbak. Úgy érzem nem jutok egyről a kettőre. Hogy nem tudom megfejteni azokat a titkokat az életemről, amire anyu rájött a sajátjával kapcsolatban és így neki összeállt a kép. Megértette, hogy neki most azt kell megtanulnia, hogy hogyan boldoguljon egyedül, hogyan legyen boldog egyedül. És ha ez sikerül, akkor biztos benne, hogy majd az a férfi is megtalálja őt, akivel megoszthatja a boldogságát.

De nekem mit kell megtanulnom abból, amik velem történtek? Annyi a kérdés és nincsenek válaszok. Nem emlékszem pontosan hány éves voltam, mikor anyukám elmesélt nekem valamit, ami biztos vagyok, hogy számára piszkosul nehéz volt. Egyrészt úgy elmondani nekem, hogy megértsem, másrészt meg biztosan félt is, hogy ezért megutálom, vagy esetleg másképp fogok rá és apura nézni. De anyu mondta, hogy már akkor is nagyon értelmes voltam, és mondtam neki, hogy most menjen egy picit ki miután elmondta. Újra lapoztam azt a könyvet, amit ezelőtt vele is és a képeket néztem. Aztán ennyiben hagytam. Megértettem. Hogy mit volt ez a titok? Már régóta le akartam ide írni, hogy könnyítsek a lelkemen, csak nem volt hozzá se bátorságom se erőm. Meg nem is igazán tudtam, hogy kezdjek neki.

Anyukám és az apukám nem a vér szerinti szüleim. Ők örökbe fogadtak engem, mert nem lehetett nekik gyerekük. Mikor megszületettem az igazi anyukám otthagyott a kórházban. Anyu mondta, hogy azért, mert nem akarta, hogy csonka családban nőjek fel. Azt akarta, hogy boldog családban éljek. Hogy ne keljen apa nélkül felnőnöm. Az anyukája is egyedül nevelte fel őt. Én nem haragszom rá, csak tudjátok azt egy kisbaba megérzi már az anyukája hasában ha nem akarják őt. És anyu is mondta, hogy lehet a tudatalattiban örökké meg fog maradni ez az érzés, hogy nem vagyok elég jó, hogy senki se szeret igazán. És ezzel együtt kell élnem. Néha azért fáj, és arra gondolok, hogy vajon hogy nézhet ki az igazi anyukám. Vajon él e még? Vajon talált e társat magának és talán gyerekei is vannak? Mit dolgozik, és vajon gondol e rám? És vajon az igazi apukám akiről semmit se tudok, tudott e a létezésemről egyáltalán? Nehéz azért ezeket megemésztenem. Talán ha egyszer elég erős leszek és bátor megmondom anyunak, hogy derítse ki ki ez a nő, hogy legalább egyszer láthassam.

Ironikus a sors nem? Hiszen nem sokára költözünk el anyuval, és azt amit ez a nő elszeretett volna élni, mégse jött össze. Hisz ezen túl csak én és anyu leszünk. Nem lesz apu. Nem értem miért van ez? Félek, hogy rám is ez a sors vár, hogy majd egyedül kell felnevelnem a kisgyermekemet.

Mi ez az egész? Mit követtem el előző életemben, hogy ezt kapom a sorstól?

Tudom milyen érzés az, ha egy olyan jövőd van, ami tele van kétségekkel. Hogy úgy érzed ez teljesen rád nehezedik, hogy mindennek vége van. Mindent fel akarsz adni... de annak semmi haszna sincs, ha ezt gondolod. Nem hezitálhatsz. Cselekedned kell. Mert a végén mindössze annyit tehetsz, hogy olyan erős próbálod a dolgokat amilyen erősen csak tudod.

Az a legrosszabb, amikor azt hiszed, hogy ez a dolog nem nagy cucc, és nem is kavar téged fel érzelmileg. Mikor megkérdik, azonnal azt mondod, hogy ez oké, meg nincs semmi baj. Eddig a napig én is azt hittem, hogy így van, de nem. Ez sincs rendben. Semmi sincs rendben. Mikor ma modell suli után anyu elvitt a leendő lakásunkba először természetesen a kíváncsiság fogott el, ám ezt az érzést lassan teljesen mások váltották fel. Először nem tudtam miért érzek így, hisz én is akarom ezt a költözést. Aztán hirtelen rájöttem mi a baj. Nem éreztem az otthonomnak.

Csak álltam a leendő szobámban és próbáltam elképzelni, hogy majd ide menekülök el, ha valami bajom van, ide hívom majd a barátaimat meg minden.

De végül rájöttem, hogy mi bánt a leginkább, hogy sokat leszek egyedül. Hogy nem tudom, hogy nem leszek a magányos.. és ha bármi lesz nem lesz az, hogy na most átmegyek apuhoz a nagyszobába megnézni mit csinál, mert még ma szinte semmit se beszéltünk. Nem lesz kit lehordanom, hogy "apu már megint úgy cigizel, hogy nem nyitod ki a konyhaablakot." Nem lesz aki lekapcsolja apunak a tv-t mikor este bealszik rajta. Nem lesz, aki ellenőrizze, hogy be lett-e zárva az ajtó, ha a mamáék elfelejtették. Ki fog rá figyelni? Oda akarok hozzá menni és megkérdezni tőle, hogy "Na és te apu, nem leszel magányos?" - de tudom, hogy nem tudna rá mit felelni. Mély dolgokról sose lehetett vele beszélni. Azt is megkérdezném tőle, hogy "Mond apu miért hagytad, hogy eddig fajuljanak a dolgok, mond miért nem lehetünk többé anyu, te és én? Apu mond miért hagyod, hogy elmenjünk? Miért nem mondod azt, hogy jobb lesz minden? Csak hagyod, hogy majd kisétáljunk innét, és akkor ennyi? Mi lesz velünk ezután? Eddig is alig beszéltünk. Majd csak abból fog álni a kapcsolatunk, hogy megkérlek vigyél el ide meg oda, meg adjál egy kis pénzt? Apu én nem értem mi a baj velünk. Néha elkap az a marcangoló érzet ott belül, mikor meglátok egy kisgyereket az apukájával kézen fogva menni. Vagy velem egy korúakat nevetgélni az apjukkal. Ilyenkor mindig úgy fáj. Miért nem érnek el hozzád ezek? Miért nem engeded, hogy megismerjelek tégedet? Miért kell úgy éreznem, mintha idegenek lennénk egymásnak? Mondd, ki vagy te???

Miért kell ennyit magamba szenvednem? Mit vétettem, hogy mindezeken keresztül kell mennem? Miért kellett ilyen gyorsan felnőnöm? Én még úgy maradtam volna gyerek..

Becsukomat a szemeimet és veszek egy mély lélegzetet. Végiggondolom az életemet, hogy miért tartott ott ahol. Eszembe jutnak a romok, a pusztulás, és a roncsdarabok, amiket magamnak és másoknak okoztam. Az öngyűlötemre és önutálatomra gondolok. A hogyanokra és a miértekre, és a mik történtekre és a gondolatok könnyen jönnek, de a válaszok nem.

Így orrfújások és fuldoklások közepette pötyögök most nektek. Most meg tüsszentettem, nem bííírom. Én, aki sose beteg, és a suliból is csak akkor hiányzik, amikor már herótja van, most szuperül lebetegedtem. Kedd óta itthon punnyadok és igen ramatyul voltam. Persze tegnap meg ma már jobban voltam, de inkább untam a fejemet mit sem, hogy tanuljak vagy pótoljak, á minek azt... Ja és holnap a szabadban van fotózásom, amit tök várok, csak ne fázzak meg jobban.

Nem is igazán tudom megmagyarázni, hogy miért nem írtam már egy jó ideje. Igaz sok dolgom volt meg minden, de azért lett volna időm blogolni még ha csak egy keveset is, de nem tettem. De eddig bírtam, meg hát páran azért hiányoltak is, úgyhogy úgy döntöttem életjelt adok magamról, bár annyira sok dolog nem történt velem. Múlt szombaton lezajlott a szalagavatóm. Olyan fura volt, mintha az egész csak egy pillanat műve lett volna. Felsorakozott a 4 osztály, majd ránk tűzték a szalagokat és kivonultunk. Emlékszem, hogy milyen kis pici öltözőben nyomorogtunk együtt a fiúkkal, és mindenki azon parázott, hogy jaj milyen gyorsan kell majd le meg felöltöznünk. A sok fény és a villogó kamerák először, hogy megijesztettek minket, aztán megszoktuk és élveztük, hogy ez az este rólunk szól. Annyit nevettünk és hülyültünk. A becsempészett piák és L ahogy elővette a kis piás üveget, és ahogy azon szörnyülködtünk, hogy ez mennyire szar, de azért megittuk. Ahogy 11 után kiléptük a szabad ég alá és szállingózni kezdett a hó, és ahogy azon nevettünk, hogy mindenki mennyire készen van. Akkor még nem gondoltam bele, hogy mennyire is vissza akarom kapni azt a röpke 9 órát, vagy mennyit. Azóta is van bennem ez az üresség, hogy nemsokára elballagok, és valami új veszi kezdetét, és hogy bármennyire is utálok tanulni, attól még imádom az osztálytársaimat, és nem tudom, hogy ha majd elválunk egymástól kiknek az örökségeiken fogok röhögni. A diszkóban is olyan jó volt, mert ott volt egy csomó tanár, és akármerre néztem ismerős arcokat láttam. Persze a sors azért most is előhozta a múltam, amit készségesen igyekszek felejteni. Hát nem megint Á-nál meg M-nél meg az osztályánál kötöttünk ki? Á dehogy nem. Olyan vicces volt Á mellett táncolni, arra gondolva, hogy 1 éve ezért a pillanatért ölni tudtam volna. Most meg csak leszarva mindent ott ugráltam össze vissza mellette az osztálytársnőimmel. Először picit fájt, aztán tovább léptem, és ismét jól vagyok. Vannak dolgok, amik nem fognak összejönni bármennyire is szeretnénk, és istenkém milyen kis naivan hittem benne még tavaly meg tavaly előtt, hogy de igen ez akkor is összejön.

Fél 5-ig tomboltunk, és ami még igazán tetszett, az az volt, hogy nem lett cigiszagom. Megváltás komolyan. Úgyhogy tényleg 2012. január 7-ét életem egyik legboldogabb napjai közé fogom tenni, mert tényleg az volt. Most kicsit fájó szívvel gondolok vissza rá, mert ezeket a pillanatokat már nem kapjuk vissza. Félek, iszonyatosan félek mit hoz a jövő, és annyira szerencsétlennek érzem magamat. Annyira úgy érzem, hogy csak bolyongok össze vissza. Viszont nemsokára itt van január 30. ami a 19. szülinapomat jelenti, úgyhogy akkor még fogok csapni egy fergeteges bulájt, aztán onnantól fogva fel kell fognom, hogy tanulás az érettségire lányom, mert bajok lesznek...

Amúgy valaki tanítson meg koreaiul és vigyen is ki oda, mert nem tudom miért vágyok oda ennyire, de nem lehet véletlen, egyszerűen el kell oda jutnom, mert lehet, hogy ott találom meg azt, amit már olyan régóta keresek, bár fogalmam sincs róla, hogy mi az.